6. fejezet - Szánalom

Sziasztok! :) Itt vagyok újra, és ez pedig a Dark 6. része! Hmm, mint eddig talán nagyon kevés részhez, itt sem tudok sajnos túl sok mindent hozzáfűzni az aktuálisan történt dolgokhoz, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog nektek! :D Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Raven Agrippa

Louis Tomlinson

Már nem voltam százas, mikor újra összetalálkoztam Zaynel. Kifogásokat kerestem a fejemben, féltem, hogy tenni fog valamit csak azért, mert otthagytam félelmem miatt Andrewel. Próbáltam úgy viselkedni, mint aki részeg, nem is tud magáról, ezzel akartam palástolni azt, hogy mennyire zavarban is vagyok pontosan. A tervem éppen az ellenkező irányba sült el.
Reakcióimon felbátorodva kapta el az államat. Azonnal kétségbeestem. Mégis mi a francot csináljak most? Ereimben megfagyott a vér, mozdulni sem tudtam, ahogy tartotta a fejem, majd újra nyakamon éreztem ajkait, pont mint tegnap. Erőtlenül nyüszögtem fel. Nem mondhattam, hogy nem tetszett az érzés, melyet kölcsönzött nekem, de nem akartam ezt. Nem akarok vele lefeküdni! Nem is ismerem! Az agyam folyamatosan kattogott, ki akartam találni valamit, amivel megmenthetem magamat az idióta helyzetből, de semmi sem jutott eszembe, még az eszem is leblokkolt. Mielőtt akár észbe kaphattam volna harapott a nyakamba és kezdett el hirtelen az emelet felé rángatni. Nem tudom, hogy mit akart ott, de amint felértünk le is esett. Egy random hálóba rángatott be, ami tulajdonképpen még csak nem is az enyém volt, hanem a szösziéké. Becsapta maga után az ajtót, majd megfordulva vágott neki az ajtónak. Éreztem, hogy a testem remegni kezd, mégis, hiába féltem hihetetlenül úgy éreztem, mintha a nadrág kezdene szűkös lenni nekem, bár azt tudtam, hogy ez az állapot neki már régen eljött.
Két kezemet erősen fogta meg, csuklóimat erősen nyomta fél kézzel a minket a külvilágtól elzáró berendezési tárgynak. Próbáltam menekülni, vékony, sipító hangokat erőltettem ki a torkomon, a sikítás nem ment, úgy éreztem, hogy a hangom teljesen elhagyott. Szorítása túl erős volt, testét az enyémnek dörzsölte, míg ajkaival végig a nyakamat csókolgatta, harapta össze-vissza, de szívás nyomokat is hagyott rajta. Ez nem lehet igaz! Nem történhet meg megint! Miért pont engem szemelt ki az egész rohadt bulin? Hiszen annyian vannak! - Kezdte újra agyam a gondolkodást, de nem ment neki.
Ekkor kaptam meg a második kisebb szívrohamot, mikor a szabad kezével pólóm alá nyúlt, elsőnek csak az oldalam és hasam simogatta, majd megpróbálta leráncigálni azt a fejem fölött. Teljesen pechem lenne, és még sikerült is neki? Istenem, ez ma a barátaim szobájában fog megerőszakolni..!
Elhajolt a nyakamtól, majd végigmérte a felsőtestemet nagy vigyorral arcán.
"Oh, szóval ilyen kis tetovált vagy.. Kívülről nem is látszottál annak.." Kezdte el csókolgatni mindet, egyesével szavai után, kezdve az "It is what it is" feliratommal. Teljesen igazak voltak a jelenlegi helyzetemre a betűk. Testem egyre jobban reszketni kezdett, rettegtem attól, ami most fog következni. Szemeimet összeszorítottam, elképzeltem az úgy 10 perc múlva bekövetkező nem túl fényes jövőmet. Tüdőmbe mintha az összes levegő beszorult volna, nem tudtam normálisan lélegezni, szívem is körülbelül 3x olyan sebességgel vágtázott, mint általában.
Nem voltam képes tovább visszatartani könnyeimet, megteltek velük szemeim, majd arcomon folytak végig lassan, s csendben. A szipogó hangjaimat még próbáltam elrejteni, ám egy kisebb nyögésnél azok is kitörtek belőlem. Ez nem lehet igaz!
Zayn lassan emelte gyönyörű, igéző barna tekintetét rám, egyenesen a szemeimbe bámult, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. Vállaim rázkódtak, alig láttam a könnyektől, mire csak azt vettem észre, hogy felhajol hozzám, lecsókolja arcomról a sós cseppeket és elenged. Hihetetlenül hálás voltam, el sem tudtam volna mondani mennyire, de nem tudtam mi jár a fejében. Még mindig rettegtem.
Körbenézett a szobában, gondolom keresett valamit. Miután végzett a felderítéssel felvette a földről eldobott pólómat és a kezembe nyomta. Rögtön ez után minden szó nélkül távozott ott, ahol be is ráncigált engem. Az ajtó csukódása után újra nekidőltem, de ezúttal teljesen egyedül. Könnyeimnek többé nem kellett határt szabnom, nem kellett megálljt mondani. A kezeimmel erősen markoltam magam előtt a pólómat, úgy, mint amennyire még soha semmit. Térdeimet felhúztam, fejemet ráhelyezve zokogtam teljesen egyedül, még a zene dübörgő ütemét is sikerült kizárnom, mely kintről szűrődött be.
Fogalmam sincs, hogy milyen sokáig lehettem a földön, mire felálltam és Bennett ágyához vánszorogtam, hogy lefeküdjek rá. Nem volt kedvem felállni, és kimenni, hogy még ha csak a szomszéd szobába is menjek, de megtaláljam a sajátomat. A pólót kiengedtem ujjaim közül, engedtem, hogy úgy essen a földre az ágy mellett, ahogyan akart. A szöszi remek illatú párnáját átölelve szipogtam be illatát mélyen. Nem tudom, hogy mire emlékeztetett az az illat, de minden erőmmel próbáltam kizárni annak az eshetőségét, hogy pont a fekete hajúéra.
Legközelebb már csak arra ébredtem fel, hogy nem szólt többé a zene, valaki lágyan rázza a vállamat.
"Lou? Lou minden rendben?" Hangzottak a kérdések, én pedig felnyögtem. Nem tudtam azonosítani azonnal a hangot, de gondolom valakié volt, aki itt lakott.
"Mivahn..?" Nyüszítettem a lehető legerőtlenebbül, felnéztem a párnából és David aggódó tekintetével találtam szembe magamat.
"Minden rendben van? Olyan hamar eltűntél a buliról és Bennett ágyában találtunk meg.. Nos.. Így.." Mutatott rám, én pedig magamra pillantottam. Persze, még mindig félmeztelenül virítottam az ágyon. Elhúztam a számat, csak akkor jutott eszembe minden, ami este történt. Egy pillanatra ismételten lefagytam, ajkaim közt egyetlen hang sem akart kicsúszni percekig.
"Minden rendben. Csak elfáradtam."